A+ A A-

A fantasy regényről

Szeretnél többet tudni róla?

Itt beleolvashatsz, és az ismertetőjét is megtalálod. Ha pedig szeretnél értesülni a könyvhöz kapcsolódó hírekről, aktualitásokról, kövess bennünket Facebook-on!

Ismertető

Evelyn Storm élete sínen van: szép ház, új autó, biztos állás egy menő utazási irodánál, szerető rokonok... Ám egy különös fekete karkötő miatt mindez messze tűnik, s ő egy távoli, idegen világon találja magát, ahol nincsenek számítógépek, autók, csipkebugyik és angol wc, ellenben csacsokok, kentik, archonolok, árnylakók, varázslók és sok más furcsa élőlény igen. Némelyik meg akarja ölni.

Miközben ő segítőivel próbál gyorsabb lenni az életére és karkötőjére pályázó bérgyilkosnál, egyre több aggasztó hír kap szárnyra egy rég halottnak hitt sárkányról, aki sereget gyűjt a bolygó békés népeinek leigázáshoz.

S mintha a lánynak nem volna elég, hogy a mágikus karkötőt nem tudja lehúzni kezéről, ráadásként egy jóslatot is a nyakába sóznak: benne látják a várva-várt idegen hőst, aki segíthet legyőzni a gonosz sárkányt és eldöntetni a háború kimenetelét.

Ám a homályosan fogalmazott jövendöléseket nehéz pontosan értelmezni, ráadásul ennek a jóslatnak hiányzik az utolsó két sora. Evelynnek a meglévő rész is éppen elég ahhoz, hogy ne akarjon részt venni ebben az őrületben. De vajon elég-e ahhoz is, hogy túlélje és hazajusson?

Magna varázslatokkal átszőtt, bizarr meglepetésekkel és gyors változásokkal teli világán csak egy dolog állandó: a veszély. S a legnagyobb veszedelmet talán nem is a sárkány és háborúja jelenti...

Olvass bele a könyvbe!

A vénember korához képest fürgén és könnyedén mozgott. Macskafejes botjára támaszkodva megtette az utolsó lépéseket is, elégedetten fújta ki magát a keskeny barlangnyílás előtt. Sokkal rosszabbra számított. Bár nem volt könnyű felmászni a sziklán, de szerencsére sehol nem kellett kötelet vagy mágiát használnia.
– Na lássuk, tartogattak-e valami meglepetést számunkra, Rilon! – mondta a vállán ülő bordó tollú madárnak, amire az halk trillával felelt.
Közelebb lépett a barlang bejáratához, hogy alaposabban szemügyre vehesse. Nem kellett sokáig keresgélnie, hozzáértő tekintete máris megakadt egy apró véseten.
– Nocsak, nocsak. Hát még azzal sem fáradtak, hogy rendesen elrejtsék? Gyanús ez nekem, Rilon. Túl nyilvánvaló. Túl átlátszó.
Rilon hallgatott, mivel sokkal inkább aggasztotta a távolban köröző ragadozómadár, mintsem holmi mágikus rúnák. A varázsló hátravetette kámzsáját, s megigazította tar feje búbján lengedező három szál haját. Kezével végigsimította a szikla érdes felületét, további jelek után kutatva.
– Aha! Itt van még egy. A kis cselesek! Ez jellemző a álommágusokra. Egy csalétek, egy valódi csapda. Ejnye, ejnye.
Az öregember előszedegette magával hozott varázskellékeit, majd komótosan nekilátott a szükséges előkészületeknek. Tollas kedvencét egy szikladarabra ültette, azután egy ragacsos zöld kulimásszal teli tégelybe mártotta mutatóujját, s a rúnák kacskaringós vonalait követve hosszú körmével, újrarajzolta az ábrákat. Hosszan, aprólékosan dolgozott, nem kapkodott. Amikor elkészült, bezárta a tégelyt és felegyenesedett. Miközben kezét köpenye sarkába törölte, magában megfogadta (immár sokadszor), hogy legközelebb nem felejt el rongyot hozni erre a célra.
– Most pedig maradj csöndben Rilon, mert a varázsszavak helyes sorrendje és kiejtése nagyon fontos! – szólt a bóbitáját meregető szárnyashoz.
A madár igyekezett a kőhöz lapulni és elhitetni a világgal, hogy ő valójában a domborzathoz tartozó, említésre sem méltó kis darab. Csillogó bordó tollaival azonban nem sikerült túl meggyőzőre az alakítása, és ezzel ő is tisztában volt. A ragadozómadár egyre közelebb és közelebb rótta köreit a magasban. Amikor a vénember felemelte karjait és nagy levegőt vett a kántáláshoz, Rilon nem bírta tovább a feszültséget, elrugaszkodott helyéről. Ijedtében egyenesen gazdája arcába repült, aki a váratlanul felé zúduló test elől ösztönösen hátrébb lépett. Balszerencséjére azonban megbotlott egy kiálló kőben és hanyatt esett a szakállába görcsösen kapaszkodó madárral együtt.
Így a következő percben háton fekve nézhette végig, amint a ragadozó lecsap egy rágcsálóra a sziklák között, majd zsákmányával együtt magasba emelkedik, s eltűnik szem elől. A varázsló neheztelően nézett a mellkasán mocorgó rubinmadárra, amely időközben teljesen belegabalyodott a szakállába, s most csak nagy erőfeszítések árán sikerült kiszabadulnia az összegubancolódott tincsek közül. Az öreg felült, hogy korholó szózatot intézzen hozzá, de torkára forrtak a szavak. A fejével egy magasságban – minden más szögből észrevehetetlenül – egy harmadik rúnát fedezett fel. A növények szinte teljesen eltakarták, csak halványlila derengése miatt szúrta ki. Ahogy elhajtotta előle a gazt, láthatóvá vált a bonyolult ábra minden részlete. A tekergőző, egymást át- meg átszövő vonalak és különféle jelek emberfejnyi helyet foglaltak el a sziklán.
– Hűha! Ez nem volt benne a könyvben! Azt hiszem, ennek a hatástalanításához nem lesz jó a szokásos módszer... Sajnos, kis barátunknak odabent még várnia kell egy keveset, Rilon.
Előszedett egy gyűrött papirost számtalan zsebei egyikéből, majd – miután hiába kotorászott valamiféle íróalkalmatosság után – kihúzott egy szép hosszú farktollat a felháborodottan tiltakozó madár hátsójából.
– Sajnálom Rilon! A tudomány néha áldozatokat követel.
Néhány szóval és könnyed ujjmozdulattal megbűvölte a tollat, hogy az tinta nélkül is fogjon, és gondosan lerajzolta a rúnát. Amikor végzett, feltápászkodott a földről, dünnyögve összeszedte cókmókját, s vállán a sértődötten hallgató madárral, elindult lefelé.

Kimaradt fejezetek

Az alábbi részek az egyik mellékszereplőről szólnak. Boxlar, a kisfiú és barátai halottnéző kirándulásra indulnak a kastélyban, ám ez a kaland végül nem került be a regénybe. A szerzőnő kihúzta, mert gyengének és feleslegesnek ítélte. Szerintünk aranyos :)

Közeledtek a keresztfolyosóhoz. A kisfiú megállította a csapatot, majd a sarok mögül kilesve ellenőrizte a terepet. Ott vannak az őrök, éppen ahogy mondta. Visszament barátaihoz, és elsuttogta az előre kigondolt szöveget:
– Úgy kell átlopóznunk, hogy ne vegyenek észre! Ezen a részen kevesebb fáklya van, ezért erre jöttünk. Ha egyenesen tovább megyünk, nemsokára ahhoz a szobához érünk, amiről beszéltem nektek. Onnan fel tudunk jutni egy titkos rejtekátjárón át Evelyn szobájába, ahol a halott van – elégedetten nyugtázta, hogy társai egyetértően bólintanak. – Gyerünk, és egyetlen sóhajt se halljak!
A másik három gyerek lélegzetvisszafojtva figyelte Boxlart, aki kivárta, míg az őrök egy pillanatra másfelé néznek, majd félig guggoló helyzetben, törzsét mélyen megdöntve átsettenkedett a keresztfolyosón. Intett a következőnek, aki összegyűjtve minden bátorságát, megismételte a mutatványt. A túloldalon maradtak egymásra néztek, melyikük menjen. Karian volt az egyetlen lány négyük közül, s úgy érezte, bizonyítania kell. Összeszorított szájjal, lábujjhegyen osont keresztül a veszélyes részen. Megkönnyebbült mosollyal csatlakozott a másik kettőhöz. Visszanéztek negyedik társukra.
A fiú az őröket leste, várva a megfelelő alkalomra. Így nem vette észre, hogy Karian izgatottan mutogat a cipőjére. Mit sem sejtve arról, hogy a jobb lábán kioldódott a hosszú bőrfűző, Herdan elindult. A többiek megbabonázva meredtek a lifegő bőrdarabra, amely minden lépésnél összeomlással fenyegette tervezett útjukat. Már csak egy lépés...
Az undok fűző a talpa alá keveredett és elgáncsolta. Ijedten bukott előre, épp hogy el tudták kapni dőlő testét. Gyorsan behúzták maguk mellé, torkukban dobogó szívvel lapultak a falhoz.
– Mi volt ez? – kapott a kardjához az egyik őr. – Hallottad te is?
– Nem, én nem hallottam semmit.
– Azért én megnézem, van-e ott valami! Talán az árnylakó, amelyik megölte ezt a szegény asszonyt!
– Ugyan, csak képzelődsz! Órák óta itt álldogálunk és őrizzük a halottat, nem meglepő, ha mindenféle hangokat vélsz hallani. De ne aggódj, nemsokára jön a váltás, mi pedig mehetünk végre ünnepelni a többiekkel. Kár lenne kimaradni a mulatságból!
– Talán igazad van – engedte le kezét a férfi. – Már nagyon unom ezt az egészet.
– Akkor van egy jó hírem számodra. Azt beszélik, hogy az esküvő után a Pengék Ura útra kel, elkíséri azt az idegen nőt valami varázslóhoz.
– Mi ebben a jó hír? Rakaram úrfi szinte mindig kíséret nélkül kel útra. Amikor még a bátyjával együtt utazgattak, akkor is csak ritkán mentünk velük, s mióta Olrik nem tart vele, egymagában járja a vidéket. Mintha nem is nemes volna, hanem valami kóbor kalandozó.
– Ezúttal biztos másképp lesz! Híreket kaptunk a közeli falvakból, hogy egyre több archonol horda tör be a D'Almiun birtokokra. A fivérek ezt nem fogják hagyni, s mivel most Olrik veszi át a gazdaság irányítását, Rakaramra hárul, hogy elűzze a nyomorult fajzatokat a család birtokairól. Alig várom a...
A gyerekek nem hallották a többit, mert időközben eltávolodtak a keresztfolyosótól. Boxlar látszólag magabiztosan és bátran lépkedett, de magában némi félelemmel gondolkozott el az imént hallottakon. Egy árnylakó ölte meg Tearant? Ezt nem tudta idáig. Sajnos, amikor a felnőttek észrevették, hogy hallgatózik, Miaral rögtön bezavarta a kiskonyhába. Büntetésből egy órán keresztül taktakot kellett darálnia a töltelékhez. Még most is gyümölcsillatú a keze.
Ha tudott volna az árnylakóról, soha nem jut eszébe ez a kis éjjeli kirándulás. Hátralesett a válla fölött. Nem, innen már nincs visszaút. Ha most lefújná az egészet, Karian meg a többiek biztosan gyávának tartanák. És különben is: az árnylakó nyilván nem megy vissza abba a szobába. Miért menne? Boxlar még soha nem látott ilyen lényt, így elég nehezére esett beleképzelnie magát a helyébe. Csak remélte, hogy a gonosz gyilkosnak már semmi dolga többé áldozatával.
Megérkeztek a szobához. A kisfiú bízott benne, hogy még a mostani felfordulásban sem került ide senki a vendégek közül. A falon egy csúnya folt éktelenkedett, ezért itt csak a nagy ritkán erre vetődő nincstelen vándorokat szállásolták el egy-egy éjszakára. Óvatosan lenyomta a kilincset.

***

Néhány méterrel és vaskos kőfallal arrébb a gyerekek borzongva pillantottak az egykori Tearan maradványaira. Az őrök Rakaram parancsára mindent úgy hagytak a szobában, ahogyan volt, nem nyúltak semmihez. A sötétben még félelmetesebbnek tűnt a baldachinos ágy oszlopának támasztott nő, amint mutató ujját az ajtóra szegezi, mintha azt jósolná a belépőnek: „Te leszel a következő!”
– Ú-úgy áll ott, mintha élne. És né-nézzétek a kezét! – vacogott Karian.
– A gyilkos csinálta, hogy megijessze Evelynt, amikor benyit a szobába – suttogta Boxlar nagyot nyelve. – Nézd, valójában a függönyt összefogó díszzsinór tartja a könyökét – mutatott a vastag hurokra, de gyorsan vissza is húzta a kezét.
– És ez az árnylakó... nem fog már visszajönni ide? – tette fel a mindannyiukat foglalkoztató kérdést Herdan. Boxlar dühösen nézett rá.
– Mi a csudának jönne vissza? Ilyen hülyeséget is csak te tudsz kérdezni! Inkább a bocskorod fűzőjére figyelj! – förmedt a fél fejjel magasabb gyerekre.
– Psszt! Még meghallják az őrök! – figyelmeztette őket Lam, a harmadik fiú. Aggódó pillantásokat vetett az ajtó felé, mintha azt várná, hogy mindjárt rájuk nyitnak.
– Szerintem menjünk, mielőtt jön a váltás és benéznek a szobába! – húzódott közelebb a lány Boxlarhoz.
– Igazad van! – kapott a lehetőségen a fiú – Nem lenne jó, ha itt találnának minket.
Az árnylakó visszatérésének emlegetése gyorsan lelohasztotta a kis csapat kalandvágyát, így egyikük sem firtatta, hogy ugyan minek is néznének be a szobába az őrök. Mélységes egyetértéssel bólogattak.
– Akkor siessünk! – lépett a rejtekajtó mellé Herdan, de nem nyitotta ki. Boxlarra nézett, aki – vezéri tekintélyéből merített magabiztossággal – odament, s benyomta a fal egyik kövét díszítő ábrát. A kővirág többi társától eltérően engedett a nyomásnak és besüppedt, a titkos átjáró ajtaja pedig kinyílt.
– Gyertek! Ugyanarra megyünk vissza, amerről jöttünk. Herdan, te maradj utolsónak és csukd be az ajtót utánunk! Nem tudhat senki ezekről a titkos átjárókról!
– Jó, jó, becsukom!
Boxlar belépett és elindult előre, a kislány és a két másik kisfiú pedig szapora léptekkel követte. Miután Herdan becsukta az ajtót, végképp sötét lett odabenn, semmit sem láttak. Tapogatózva haladtak a nem túl hosszú, ám meglehetősen kanyargós és keskeny folyosón.
– Állj, itt vagyunk az ajtónál. Mindjárt kinyi... – fordult vissza Boxlar, de a sötétben nekiütközött Karian, aki eddig igyekezett szorosan a nyomában maradni.
– Bocs... Nem láttam, hogy megálltál – szabadkozott zavartan a lány.
– Sehemmi baj.. Ööö... Megkeresem a nyitókart... Itt kell lennie valahol... Ti meg mit röhögtök ott hátul?!
– Semmit, semmit.
– Csendet, kinyitom!
Az ajtó résnyire nyílt, a szobában derengő halványt fényt éles fénypászmának érezték a sötét folyosón várakozó gyerekek. A fénypászma kiszélesedett egy kissé, majd újra fogyni kezdett, és eltűnt. Ismét teljes sötétben álltak.
– Mi az, mi van?
– Miért csuktad vissza?
– Psszt! Valaki van a szobában! Maradjatok csöndben!
A gyerekek lélegzetvisszafojtva álldogáltak a sötétben. Normális körülmények között ilyenkor már régen az ágyukban aludtak volna, jelenleg azonban egyikük sem gondolt a fáradtságra. Számos más dolog járt a fejükben. Vajon az árnylakó vár rájuk odaát a szobában? Vagy valamelyik vendég került ide időközben? És a legfontosabb: vajon észrevette az illető, hogy kinyílt, majd bezárult a fal egy darabja?
– Most mit csináljunk? – kérdezte halkan Herdan. Örült neki, hogy a többiek nem látják a képét, mert eléggé berezelt a váratlan fordulattól és ez tükröződött az arcán is. Ha reggelig nem tud visszalopódzni a helyére, nagyon ki fog kapni az apjától!
– Azt hiszem, ez a valaki alszik – informálta Boxlar a csapatot, miközben fülét a vékony ajtóra tapasztotta. Ütemes hortyogás hallatszott a túloldalról.
– Akkor mi legyen? Itt maradunk?
– Talán átlopózhatnánk anélkül, hogy felébresztenénk – gondolkozott fennhangon a kis csapat vezére.
– De mi van, ha mégis felébred? – kérdezte Karian.
– Akkor bajban leszünk.
Egy ideig hallgattak, aztán Lam szólalt meg:
– Szerintem már így is bajban vagyunk. Nekem például három hét istállótakarítás néz ki, ha a szüleim megtudják ezt. És gondolom, titeket sem dicsérnének meg. Legalább próbáljuk meg!
– Hát ebben igazad van – látta be a lány.
– Nos, mindenki egyetért? – kérdezte Boxlar.
– Igen.
– Igen, próbáljuk meg.
– Jó. Lassan ki fogom nyitni újra a rejtekajtót, és beosonunk. Lam, a te feladatod lesz kinyitni a szoba ajtaját, de vigyázz! Ha nagyon szélesre tárják, akkor nyikorog a sarokvas. Én maradok utolsónak, lezárom magunk után a titkos folyosót.
– Rendben!
– Akkor... mostantól egyetlen pisszenést se!
Gyenge neszezés hallatszott, s egy keskeny fénycsík jelent meg a sötétben, ahogy a kisfiú óvatosan meghúzta a nyitókart. A gyerekek vadul kalapáló szívvel nézték, ahogy a csík mérhetetlen lassúsággal szélesedik. Bár a szobában lévő mécsbogár-lámpa elég gyenge fényt adott, de a folyosó tömör feketeségéhez képest ez is vakítónak hatott. Végre újra látták egymást és környezetüket. Boxlar óvatosan kilesett a faldarab mögül, hogy vessen egy pillantást a továbbra is egyenletesen hortyogó valakire. Legnagyobb rémületére azonban egy késsel és egy mélyzöld szempárral nézett farkasszemet közvetlen közelről. Ijedtében mukkanni sem tudott.
– Boxlar? Te vagy az?
A haragos és elszánt tekintet csodálkozóra váltott, a kés pedig lassan leereszkedett a gyerek orra elől. Evelyn megkönnyebbülten lazította el pattanásig feszült izmait, s úgy érezte, ugyanez történik az idegeivel is. A fal mögé pillantva észrevette a másik három jómadarat.
– Van fogalmatok róla, mennyire megijesztettetek? Mi a bánatos fittyfenét csináltok itt ilyen későn?
– Ne..ne haragudj úrnőm, nem tudtuk, hogy itt vagy! Korábban senki sem volt itt.
– Jaj, ezt az úrnőzést nem lehetne mellőzni? Megőrülök tőle. Hívjatok Evelynnek, jó? Az a nevem ugyanis. Na, meddig álldogáltok még ott?
A megszeppent csapat besorjázott a szobába, Boxlar pedig benyomta az egyik kő közepét (ez egy madarat formázott), és a fal szépen a helyére csúszott. Loki időközben szintén felébredt és most érdeklődéssel figyelte az újabb fejleményeket. Megjegyezte magának a madaras ábrát.
– Már rég ágyban lenne a helyetek, nem? Vagy nálatok a gyerekek nem szoktak aludni? – nézett végig rajtuk Evy.
– De igen – felelték bűnbánóan.
– És hova vezet az az ajtó? – kérdezte a csacsok kíváncsian, fejével a fal felé intve.
– Abba a szobába, ahol Tearant... Ahol Tearan meghalt.
– Remek! Nincs is jobb, mint késő éjjel halottakhoz mászkálni! Ráadásul az eddig biztonságosnak hitt szobáról kiderült, hogy van benne egy titkos átjáró, amin akárki beosonhat. Ennyit az őrökről – mondta a lány rosszkedvűen.
– Nem osonhat be akárki! Az átjáróról senki más nem tud, én fedeztem fel! Amikor egyszer segítettem Miaralnak takarítani, véletlenül benyomtam az egyik követ. Még neki sem mondtam el.
– Ettől most aztán nagyon megnyugodtam. Jól van, azért ne vágjatok már ilyen savanyú képet! Gondolom, sem Miaral, sem a ti szüleitek nem tudnak erről a kis éjjeli kirándulásról. Ugye?
– Hát nem igazán...
– Valahogy sejtettem.
– Elmondod nekik? – kérdezte halkan a kisfiú. Evy nagyot sóhajtott.
– Nem, nem mondom el nekik.
– És én sem! – tette hozzá sietve Loki, miután a gyerekek tekintete rászegeződött.
– Köszönjük! Kösz, rendesek vagytok!
– Akkor nem is zavarnánk tovább, ideje visszamennünk a szobáinkba.
– Várjatok csak! Nem valami biztonságos a folyosókon lődörögnötök. Hogy miért nem, azt tudjátok – siklott Evelyn pillantása az immár a fal részének tűnő ajtóra.
– Igen, tudjuk – mondta lehangoltan Lam.
– De muszáj indulnunk, különben felfedezik, hogy nem vagyunk a helyünkön! – nyugtalankodott Karian.
– Már ha eddig még nem fedezték fel – mormogta erre Herdan.
– Idefelé sem történt semmi bajunk! Majd sietünk!
– És hogy akartok kijutni észrevétlenül az őrökön keresztül?
Boxlar tanácstalanul nézett a többiekre. Ez valóban jó kérdés. El sem tudta képzelni, miként tudnának kisurranni az ajtón feltűnés nélkül.
– De hát a legalsó szinten vagyunk! – mondta Loki, majd magától értetődően az ablakhoz lépett és kinyitotta az előzőleg alaposan bezárt fatáblákat. A többi emeleten üvegablak is volt a zsaluk alatt (méregdrága gyöngyerdődi üveg), de itt ilyesmivel nem kellett külön vesződnie. – Tessék, szabad az út!
A gyerekek elvigyorodtak, és az ablak köré álltak. Tetszett nekik az új játék – kiszökni egy szobából, mint ahogy a tolvajok szokták! És így legalább nem kell a folyosókon rettegniük. Sorban kimásztak egymás után, nem is kellett nagyot ugraniuk a talajig. Visszafordultak és suttogva elbúcsúztak Evyéktől. Biztosították őket arról, hogy ha egyszer bármiféle segítségre lenne szükségük, rájuk számíthatnak. A lány és a csacsok mosolyogva megköszönte, aztán visszacsukták az ablakot.

 

>> Tovább a shopba, a könyvhöz!

A könyv borítója

konyv

És Te? Mit mondanál?

Kövess minket Facebook-on!