A vénember korához képest fürgén és könnyedén mozgott. Macskafejes botjára támaszkodva megtette az utolsó lépéseket is, elégedetten fújta ki magát a keskeny barlangnyílás előtt. Sokkal rosszabbra számított. Bár nem volt könnyű felmászni a sziklán, de szerencsére sehol nem kellett kötelet vagy mágiát használnia.
– Na lássuk, tartogattak-e valami meglepetést számunkra, Rilon! – mondta a vállán ülő bordó tollú madárnak, amire az halk trillával felelt.
Közelebb lépett a barlang bejáratához, hogy alaposabban szemügyre vehesse. Nem kellett sokáig keresgélnie, hozzáértő tekintete máris megakadt egy apró véseten.
– Nocsak, nocsak. Hát még azzal sem fáradtak, hogy rendesen elrejtsék? Gyanús ez nekem, Rilon. Túl nyilvánvaló. Túl átlátszó.
Rilon hallgatott, mivel sokkal inkább aggasztotta a távolban köröző ragadozómadár, mintsem holmi mágikus rúnák. A varázsló hátravetette kámzsáját, s megigazította tar feje búbján lengedező három szál haját. Kezével végigsimította a szikla érdes felületét, további jelek után kutatva.
– Aha! Itt van még egy. A kis cselesek! Ez jellemző a álommágusokra. Egy csalétek, egy valódi csapda. Ejnye, ejnye.
Az öregember előszedegette magával hozott varázskellékeit, majd komótosan nekilátott a szükséges előkészületeknek. Tollas kedvencét egy szikladarabra ültette, azután egy ragacsos zöld kulimásszal teli tégelybe mártotta mutatóujját, s a rúnák kacskaringós vonalait követve hosszú körmével, újrarajzolta az ábrákat. Hosszan, aprólékosan dolgozott, nem kapkodott. Amikor elkészült, bezárta a tégelyt és felegyenesedett. Miközben kezét köpenye sarkába törölte, magában megfogadta (immár sokadszor), hogy legközelebb nem felejt el rongyot hozni erre a célra.
– Most pedig maradj csöndben Rilon, mert a varázsszavak helyes sorrendje és kiejtése nagyon fontos! – szólt a bóbitáját meregető szárnyashoz.
A madár igyekezett a kőhöz lapulni és elhitetni a világgal, hogy ő valójában a domborzathoz tartozó, említésre sem méltó kis darab. Csillogó bordó tollaival azonban nem sikerült túl meggyőzőre az alakítása, és ezzel ő is tisztában volt. A ragadozómadár egyre közelebb és közelebb rótta köreit a magasban. Amikor a vénember felemelte karjait és nagy levegőt vett a kántáláshoz, Rilon nem bírta tovább a feszültséget, elrugaszkodott helyéről. Ijedtében egyenesen gazdája arcába repült, aki a váratlanul felé zúduló test elől ösztönösen hátrébb lépett. Balszerencséjére azonban megbotlott egy kiálló kőben és hanyatt esett a szakállába görcsösen kapaszkodó madárral együtt.
Így a következő percben háton fekve nézhette végig, amint a ragadozó lecsap egy rágcsálóra a sziklák között, majd zsákmányával együtt magasba emelkedik, s eltűnik szem elől. A varázsló neheztelően nézett a mellkasán mocorgó rubinmadárra, amely időközben teljesen belegabalyodott a szakállába, s most csak nagy erőfeszítések árán sikerült kiszabadulnia az összegubancolódott tincsek közül. Az öreg felült, hogy korholó szózatot intézzen hozzá, de torkára forrtak a szavak. A fejével egy magasságban – minden más szögből észrevehetetlenül – egy harmadik rúnát fedezett fel. A növények szinte teljesen eltakarták, csak halványlila derengése miatt szúrta ki. Ahogy elhajtotta előle a gazt, láthatóvá vált a bonyolult ábra minden részlete. A tekergőző, egymást át- meg átszövő vonalak és különféle jelek emberfejnyi helyet foglaltak el a sziklán.
– Hűha! Ez nem volt benne a könyvben! Azt hiszem, ennek a hatástalanításához nem lesz jó a szokásos módszer... Sajnos, kis barátunknak odabent még várnia kell egy keveset, Rilon.
Előszedett egy gyűrött papirost számtalan zsebei egyikéből, majd – miután hiába kotorászott valamiféle íróalkalmatosság után – kihúzott egy szép hosszú farktollat a felháborodottan tiltakozó madár hátsójából.
– Sajnálom Rilon! A tudomány néha áldozatokat követel.
Néhány szóval és könnyed ujjmozdulattal megbűvölte a tollat, hogy az tinta nélkül is fogjon, és gondosan lerajzolta a rúnát. Amikor végzett, feltápászkodott a földről, dünnyögve összeszedte cókmókját, s vállán a sértődötten hallgató madárral, elindult lefelé.

<< Vissza a könyv ismertetőhöz